A jelenlegi cikk megírását Batki Zoltán, a www.hhelikopter.hu weboldal tulajdonosa és szerkesztője kezdeményezte. 
Megtisztelő volt a felkérés Magyarország legnagyobb, tematikus, helikopterekkel foglalkozó oldalától, hogy helyet és teret biztosítanak egy írásnak, ami – a részletek taglalása nélkül – amolyan rövid ízelítőül összefoglalja, hogy miről is szólt a magyar légimentés az elmúlt években. Magyarország légimentésének rendbetételében való konkrét, mindennapi szerepvállalásom előtti évek alatt tulajdonképpen szinte minden tekintetben felkészülhettem a feladatra. A történtek rövid írásos összefoglalása pedig azért is érdekes, mert magát az effektív munkát egy hasonló, akkor gondolatébresztőnek szánt tanulmány előzte meg jó néhány évvel korábban.

A ’90-es évek második felétől orvosként dolgoztam helikopteren, az akkor az OMSZ-BASe Kft. együttműködés keretén belül üzemeltetett rendszerben. Kezdetben tisztán orvosi munkának fogtam fel a dolgot, megspékelve oly’ sokak álmával, a repüléssel. Időközben kollégákkal beszélgetve, sok mindennek utána olvasva megismertem a hőskor egyéb szolgáltatóinak történetét, szerepüket az ország légi betegszállításában, légimentésében. Ahogy teltek a hónapok, az évek, belülről sok mindent megláttam. Az OMSZ-nál dolgozva, a külföldi tapasztalataimat azzal összehasonlítva a 2000-es évek elejére egyértelművé vált számomra, hogy a rendszer semmilyen szempontból sem hatékony, orvos-szakmailag, műszakilag messze elmarad az egyébként potenciálisan elérhető szinttől. A gazdasági háttérről pedig ugyan csak elképzeléseim, majd részinformációim voltak, de azok megdöbbentettek.

Fontos megjegyeznem, hogy valamennyi, a hőskort jelentő légimentési formációnak, kezdeményezésnek nagyon komoly szerepe volt abban; saját helyén kezelve bizony mindegyik hozzájárult ahhoz, hogy kiépülhessen az ország valaha volt leghatékonyabb és szinte minden tekintetben a kor színvonalán működő rendszere. A rendkívül sokféle, különböző érdekek mentén létrehozott struktúra sosem alkotott egységes, homogén rendszert. Finanszírozásukban, szakmaiságukban eltérő modellek mentén működtek, működésük közben eltérő érdekek domináltak, térben – és persze időben is – heterogén módon biztosították az ország kisebb-nagyobb területén a szolgáltatást. Mégis, mindegyik például szolgált. Hol pozitív, hol negatív példával, de mégis, a légimentésről, mint önálló szakmáról kialakult képemben mindegyik komoly súllyal nyomott a latban.

Valamennyi rendszer egy dologban mutatott hasonlóságot: az OMSZ-tól függött. Így, vagy úgy, de az OMSZ befolyása meghatározó volt. Alapvetően két szállal kapcsolódtak a cégek/alapítványok az állami mamuthoz. Egyrészt a feladatok, másrészt a finanszírozás tekintetében. A feladatok koordinálása, a mentésirányítás szakmailag indokolt, hogy az OMSZ-nál legyen, de a finanszírozás tekintetében a függőség kiszolgáltatottságot jelent. Más kérdés, hogy a feladatok száma szignifikáns kapcsolatot mutat a költségekkel, de ez egy külön fejezet lehetne… A pénz pedig mindig nagy úr volt. Volt, aki jól kezelte azt a viszonyt és nyertese lett a dolognak, volt, aki áldozata. 

A legmeghatározóbb az OMSZ - BASe korszak volt, már csak időtartama miatt is. Ennek megfelelően ezt tekinthetjük igazi kiindulási pontnak és a 2005-2011 közötti időszak szempontjából összehasonlítási alapnak. A helikopter üzemeltetés kérdését a „fátylat a múltra” elv mentén kezelem, két okból. Egyrészt, mert talán még most is vannak lezáratlan jogi ügyek, másrészt, mert amikor beosztott orvosként repültem, elsősorban az OMSZ kártyáiba láttam bele jobban.

Elképesztő mutyi uralkodott akkor. A megyei főorvosi érdekek mentén alárendelt szerepet kapott a beteg, az esélyegyenlőség. Volt 19 megye, volt 5 bázis. Sok főorvos úr/asszony helikopterre „gyúrt”, ha nem kaptak, hát jól megsértődtek. Ennek megfelelően a szomszéd megyében, a megyehatártól 5 km-re állomásozó helikoptert nem nagyon riasztották „Megoldjuk mi nélküle is!” felkiáltással, nehogy már a szomszéd főorvos fontosabbnak tűnjön. Akkor még nem nagyon volt internet, de este a Híradóból azért meg lehetett tudni, hogy a bázistól pár km-re, de már a szomszéd megyében autóbaleset volt az autópályán, miközben a helikopter személyzete egész nap zabot hegyezett érdemi feladat nélkül.

A helyi kiskirályként regnáló főorvosok természetesen sajátjuknak tekintették a helikoptert, a megyei mentési kapacitások egy alternatív lehetőségének – és a falunapok állandó résztvevőinek. Ha feladat nem is volt, arra bizton számíthattunk, hogy egy-egy bográcsos, gulyásos, atlétatrikós, polgármesteres, főorvos uras, vagy jobb esetben mentős szakszervezetis, sörös-focis rendezvényre repülhettünk. Ott persze mosolyogni kellett, a helyi notabilitásokat picit megreptetni, minden rendben is volt a szomszéd megye főorvosával, de másnap már megint csak nem repültünk balesethez.
A helikopterek olyannyira nem képeztek egységes rendszert, hogy nem volt egységes adatbázis, nem volt egységes képzés, nem volt egységes szemlélet, felszerelés, gazdálkodás, és ami a legrosszabb, nem volt egységes vezetés sem. A fejetlenségre jellemző, hogy sem akkor, sem azóta nem lehet tudni, hogy pontosan mennyibe is került a légimentés az országnak.

Ilyen körülmények közé jöttem haza egy külföldi ösztöndíjról és gondoltam egy merészet. Sok-sok eszmecsere, személyes tapasztalat után 2002-ben írtam egy cikket abban a reményben, hogy majd megjelenhet a Magyar Mentésügy című folyóiratban. Ebben a cikkben gyakorlatilag minden benne volt, ami a vázát alkotja a mai – még egységes, bár sok tekintetben máris széteső – rendszernek.
A cikket lelkesen, ám rettenetesen naivan elküldtem az OMSZ akkori főigazgatójának, a folyóirat főszerkesztőjének. Természetesen – mondom már ma – a cikkre szinte semmilyen érdemi reakció nem volt, az abban foglaltak megvalósítására pedig pláne nem számíthattam. Mégis, egy picike mag el lett vetve, ami aztán később, évek múlva szárba szökkent.

Két évvel az első tanulmányom után úgy gondoltam, hogy újra szólnom kell, hiszen rohant az idő, májusban beléptünk az EU-ba, kinyílt a világ, ám a magyar légimentési rendszer csak nem akart megújulni, miközben teljesítménye rohamosan zuhant. 
A cikk megírásához megint egy külföldi információ vezetett. A svájci REGA, Európa egyik legmeghatározóbb cége elkezdte a gépcserét. 2000-ben határozták el, hogy az Agusta-kat lecserélik. A teljes koncepcióhoz hozzáfértem. Jól átgondolt, részletesen taglalt és indokolt érvek mentén fogtak hozzá a gépcseréhez, de az nekik, az egyik leggazdagabb szervezetnek is évekbe telt, míg az első új gép (EC 145) megérkezett (a régi Agusta-kat a szlovákoknak adták el, képzéssel, karbantartással, biztosítással, mindennel együtt).
Feltettem a kérdést: ha egy gazdag ország, gazdag cégének több évébe kerül egy modernizációs lépés megtétele, akkor nekünk, magyaroknak, akiknek még elfogadott koncepciónk sincs (hiszen a fent említett cikkben foglaltakat akkor nem tekinthettem annak), vajon mennyi időre lesz szükségünk?

*A szerző a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója volt 2006 és 2011 között.